Ezért ő maga a médium. Facebookon közvetlenül beszél a követőkhöz, saját kamerával, saját dramaturgiával, saját képekkel. A platform lehetővé teszi számára a kontrollt. Nem a televízió sugároz, nem a szerkesztők vágnak, nem a sajtó tájékoztat. A vezető kerül a középpontba, nem a Duna, az erőmű és a probléma. A vezető színháziasítja, jobban mondva, megfilmesíti a történetet, amelynek ő a főhőse, a valóság díszletté válik. Nem az a kérdés, mi történik Paksnál a Dunával, hanem ma mit csinált Magyar Péter?
Nem szükséges, hogy a néző megértse, milyen számítások alapján süllyesztik a bárkákat vagy építik a fenékküszöböt. A néző azt látja, hogy a vezető érti: ott áll a vízben, mutatja a műtárgyat, elmagyarázza, mi történik. Kommunikációs szempontból rendkívül hatásos, mert a kompetencia látszatát állítja elő. A gyorsaság határozottságnak, a kétely hiánya hozzáértésnek, a személyes jelenlét cselekvésnek látszik. Reality-show-t látunk. A közönség epizódról epizódra követheti, ahogyan "Magyar Péter megmenti Paksot".
A miniszterelnök a kormányzást saját személyes médiaprodukciójává alakítja. Az országnak nem kormánya, hanem Magyar Pétere van. Demokráciában a kormány megoldja a paksi problémát. Magyar a képekkel és videókkal azt mutatja: ő oldja meg. Nincs szükség másra, demokráciára sem. Csak rá van szükség. A Dunában egyedül Magyar áll. Nincs mellette vízügyi mérnök, építésvezető, miniszter, az atomerőmű vezetője. Senki nincs. Csak Magyar Péter van és a Duna, amely engedelmeskedik neki.
Magyar számára minden válság olyan, mint egy falat kenyér. Az identitását vesztett sajtó már ki is találta, hogy Magyar válságmenedzser. Holott Magyar semmit nem csinál, csak kommunikál. Kikérdezi a szakértőt, megjegyzi, és elmondja helyette. Óriási látványosság áll rendelkezésére. Víz, helikopter, hajók, daru, hatalmas kövek. Atomerőmű, tisztelgő katonák. Ebből fantasztikus képsorozatot lehet gyártani. Olyan embernek, akinek szürke eminenciása (Radnai Márk) színész és színházi rendező, az apja reklámszakember.
Hogy mi ebben a rossz, arra az ad választ, ha szembesítjük a politikai kommunikáció demokratikus formáival és tisztességes szándékával. Egy demokrata politikus stábja azt mondaná: "Miniszterelnök úr, álljon oda a mérnök mellé. Kérdezze meg. Hallgassa végig. Utána mondja a kamerának, hogy ezek az emberek mentik meg Paksot." Ez fantasztikus politikai kommunikáció lenne, ha a miniszterelnök demokratikus vezető lenne.
A vezető akkor is középpontban maradna, csak azt demonstrálná: "Én összegyűjtöttem az ország legjobb szakembereit, meghallgattam őket, döntöttünk, és ők végrehajtják." Magyar azonban a kommunikációban maga foglalja el a szakértő helyét is. Nem egyszerűen főszereplő. Ő a narrátor, riporter, szakértő, döntéshozó és főhős egyszerre. Minden róla szól. Mindenhez (is) ért, minden rajta múlik, minden neki köszönhető. Hibátlan és tévedhetetlen.
Hogy mi a baj ezzel? Egy Vezér születését látjuk.